Szörnyű dolog itt állni és vivódni, mit is mondhatnék. Kibékíthetetlen ellentét van bennem: mióta meghallottam ezt a szörnyűséget tudom, érzem, hogy mondani akarok valamit, hogy mondanom kell valamit. Hogy beszélni kell, hogy hogy beszélgetni kell, hiszen nem lehet szó nélkül elviselni, amit el kell viselniük. Hiszen túl kell lépni az első reakción, ami e szörnyű hír hallatán erőt vett rajtunk, hogy „az nem lehet”, hogy “ilyen dolog a valóságban nem történik”. Megtörtént, és ezt most, vagy később mindannyiunknak ki kell beszelnünk magunkból. Kevés azonban a szándék, az akarat, hiszen meg kéne fogalmazni, ami megfogalmazhatatlan. Órák után is csak az üres papír néz vissza rám az asztalról. Nem könnyű éppen akkor és ott lenni, mikor bevégeztetnek a dolgok. Legyen személyes, hiszen különben mit sem ér, idézzen fel személyes emlékeket.  Ugyanakkor legyen szomorú, hiszen a gyászt kell szavakba önteni. De nekünk nincsenek szomorú emlékeink Okos Istvánról. Ahányszor eszembe jut mindig mosolyog, mindig nevet, mindig kedves. Most mégis…. Értelmetlenül, kegyetlenül, idő előtt. A gyász beszéd kötelező része még a felsorolás, hogy ki mindenki gyászolja az elhunytat. Én ezt nem teszem. Akit az ember megemlít, abban csak a tőrt forgatja meg még egyszer, akit pedig nem, az úgy érzi, az ő gyásza alacsonyabb rendű. Nekünk megadatott, hogy ismertük Istvánt és mindanyiunk életét valahogy megérintette. Barátainknak Zsoltnak és Alpárnak, édesanyjuknak vígasztalódást és mélységes együttérzését felyezi ki a gyászoló Szentliga!